A térdem és a Callanetics

… egész jó kapcsolatban vannak. 😀

Múlt héten nem tudtam elmenni a taichi edzésre, ami nem is volt baj, mivel akkor már egy hete szenvedtem. Kínzott a térdem! Lépcsőn fel-le közlekedés, székről felállás (a térdelésről már nem is beszélve!) csak szorgalmas jajgatások közepette ment.

Viszont akármilyen rossz is volt, gazdagabb lettem némi tapasztalattal a saját testemet illetően. Pontosabban, hogy eddig milyen idiótán mozogtam!

Mivel ugye a fájdalom elég hatékony negatív visszajelzés, igyekeztem minden mozdulatot úgy végezni, hogy a lehető legkevésbé fájjon. És meglepetésemre, ez egész jól ment! Rájöttem, hogy az volt a csoda, hogy eddig nem fájt, mert a legtöbb mozgásomnál úgy lengedezett a térdem, mint a győzelmi zászló. Lépcső fel: térdem jobbra-balra libeg. Különösebb oka nem volt, csak úgy. Felállás a székről pedig még idiótább módszerrel ment: kis terpesz, és kifelé nyomom a lábaimat, úgy állok fel. *facepalm* A fájdalmak minimalizálódnak, amint figyelek arra, hogy a lábszáram egyenes legyen.

Fontos tapasztalat volt, ugyanis eddig nem igazán értettem azt a kifejezést, hogy “testtudat”. Egyes tapasztalt, vén rókák ki voltak akadva, hogy “Testtudat nélkül ezmegaz…!” én meg csak vontam felfelé a szemöldököm, hogy már az ágyból se keljen ki az ember, amíg nem vizsgázik a testéből? Úgy érzem, most közelebb kerültem ahhoz, hogy jobban megértsem ezt a kérdést. Bár az még mindig nem elég világos, hogy honnan lesz valakinek testtudata. Bár van egy tippem, hogy szükséges hozzá egy lelkiismeretes edző/tornatanár. (Szegény eleink, akik még nem vehették ezt igénybe!)

Azonban, némi odafigyeléstől még nem oldódott meg a problémám. És ekkor jött képbe a Callanetics. Rászántam magam, hogy fájdalom ide-vagy-oda, némi térdkímélő mozgást azért beiktassak. Némi fogösszeszorítással, és alapos alápárnázással sikerült is megcsinálni egy hosszabbított verziót. Ugyanis egyrészt nehezíteni is akartam, másrészt keveseltem a lábgyakorlatot az alapprogramból, úgyhogy a Super sorozatot csináltam meg, bár némely gyakorlatot az alapprogram szerint végeztem el: így kijött legalább másfél órás, de lehet kétórás torna…

Másnap némi időbe beletelt, mire ráeszméltem, hogy nem fáj a térdem! O__O Hihetetlen; úgy eltűnt a sajgás, hogy már majdnem hiányolni is kezdtem, de aztán meggondoltam magam. Lépcsőzés is teljesen oké! Alig akartam elhinni, úgyhogy magamban ki is kiáltottam a Callaneticset egy csodatévő varázslatnak. Azért az élet persze nem ilyen egyszerű, mert estére eszembe jutott a térdemnek, hogy előző nap hol is tartott, de szerencsére a fájdalom erőssége igen jelentősen csökkent.

A tegnapi edzésen is egész jól mentek a dolgok, persze azért a sokadik menetre inkább kihagytam a Mumuslépést. Igazából az is olyan, hogy ha pontosan, nagyon odafigyelve hajtom végre, akkor abszolut nincs vele gond, csak az a baj, hogy ha tartani akarom a tempót a többiekkel, akkor erre nincs idő, ráadásul még bőven nem tudom úgy a lépéseket, hogy zsigerből is menjen. Rengetegszer megesik, hogy nekem befelé fordul a lábfejem, miközben mindenkinek kifelé… és nem tudom, mikor fordították úgy! Valószínű, hogy a Mumuslépésen kívül a többi helyzetben is megerőlteti a térdemet a helytelen lábtartás. De igyekszem figyelni a többieket, és annyit csinálni, amennyit biztonságosnak ítélek. (Reméljük nem hibásan)

De igyekszem megerősíteni a térdemet, és akkor majd hepiség lesz. 🙂