Jó taichi, nemolyanjó callanetics

Nem volt jó a callanetics, mert nem csináltam egész héten. Fontos, hogy az embernek legyenek elvei, és azokhoz tartsa magát. Nekem például olyan elveim vannak a tornával kapcsolatban, hogy:

1. Ne csináld, ha már előrebukik a fejed az álmosságtól
2. Hajnal 2kor már ne kezdj bele

Így aztán csak szombaton jutottam hozzá. Nehéz az iskolatáska… De valamit azért igyekeznem kéne, hogy legalább háromnaponta beleférjen, mert így igazán nem fogja tudni kifejteni a hatást. 😕

A pénteki taichi viszont határozottan király volt. 😀

Levelezem az egyik taggal, és meséltem neki, hogy a nagy városi könyvbeszerző körutamon szerváltam egy taichis könyvet, de valamit nagyon elnéztem, mert meg voltam róla győződve, hogy a 28as formát tanítja, erre otthon esett le, hogy ez biza a 48-as. (Nicsak, olyan is van!?) Ami önmagában nem baj, de a fickó is megerősített, hogy ez bizony már egy igen magas szintje a taichi-nak. Valamint a levelezésünk során némileg el is szégyelltem magam, mert valószínűleg túlmisztifikáltam kicsit ezt a küzdősportot. Az volt ugyanis a bajom, hogy találtam otthonra két klubot is, de az egyik nagyon elvallásozza az egészet, tao, meg meditáció, meg lelkibigyók, és hát az nekem nem túlzottan hiányzik; a másik pedig egy wellnesstársaságnál van, de azzal az volt a bajom, hogy nem vagyok biztos, hogy mennyire ért hozzá a tanár. Lehet hogy egy “sima” fitneszoktató, aki felkarolta a taichi népszerűségét, és lehet oktat pár formát, de vajon mennyire mélyedt el benne? Meg ha egy egy fitnesz-program, első a mozgás, akkor vajon mennyire fognak figyelni a szép kivitelezésre? Na és valszeg ez utóbbi gondolatom volt kicsit túlzás, mert a válaszmailben szépen elmesélte a taichi történetét dióhéjban, meg hogy hogy is érdemes rá tekinteni.

Azt írta, hogy ennyi minden egyben a taichi: harcművészet, gyógyító testmozgás, egészség megőrzése, életmód, és művészi sport. És bár a kialakulásában szerepe volt a yin és yang filozófiának, egyáltalán nem vallási jellegű dolog. Az meg, hogy a Sensei ilyen magas szintű mestere a taichinak, az tiszta szerencse, kár is volna erre a szintre tenni a lécet, ha új oktatót kellene keresnem

Na de nem az a lényeg, hogy én miket képzelek félre. Hanem az, hogy mi történt végül az órán, ugyanis óra után odajött hozzám, és a kezembe nyomott egy nagy halom könyvet és CD-t, hogy nekemadja. O___O A három könyv mind a 24lépéses formáról szól (na jó, az egyikre azt mondta, hogy azért nem bánna námi anyagi ellenszolgáltatást, de volt nálam pénz, és nem került sokba), és nagyon szépen alaposan magyarázzák el. A 15 CD pedig vegyes, van ami a könyvekhez járt, van tai chi aláfestőzene (*____________* ♥♥♥), aztán versenyfelvételek, a sensei fellépése, valamint egyéb oktatóCD-k. Hát húha!!! 😀 Teljesen oda voltam meg vissza. A pacák már két danos, szóval neki már valszeg nincs szüksége ilyen alapkönyvekre, mármint nélkülözni tudja. 🙂

Az órán megint vettünk egy olyan lépést részletesen, amit eddig csak utánoztam, ahogy láttam, de nyilván nem valami szépen. Még most se tudom pontosan, elég bonyolult, de már kezd összeállni a kép, valamint megint mesélt nekünk egy adalákot, hogy hogy is nézne ki ez a lépés harcban. 🙂

Valamint arra is rájöttem, hogy valszeg nem a Mumuslépéstől© fáj a térdem, hanem a sensei hülye nyújtásaitól. -_- Szóval már az elején megterhelem a térdemet ezekkel a baromságokkal, aztán már nem csoda, hogy fáj később amikor jobban rá kell nehezedni.

Ilyesmi, csak oldalra, sokkal mélyebben, és le kell fektetni a vádlinkat a padlóra! Ahha… Elég gáz.

Aztán volt egy kollektív “balettrudas” nyújtás, csak nem balettrúddal, hanem egy kis színpad van a tornaterem végében, és oda pakoltuk fel a lábunkat. Hát… magasabban volt, mint az otthoni asztal, szóval kicsit rosszabbul ment az egyenesláb, de igyekeztem, majd fejlődöm még. Volt egy olyan feladat, hogy összekulcsolt kezeket a magasba, majd előrehajolva a lábfej elé tenni… Khm, sejthető, hogy mennyire ment. Jön a sensei, hogy ejnye, elé tegyem, ne mögé, és előzékenyen segített kiegyenesíteni a lábemat, mire menekülőre fogtam, mert azért bizonyos fájdalomszintet nem célszerű elérni.
Sensei “Ugyan, ez emlék lesz Japánból!”
Én magamban >>Apropó, sensei, anyukád hogy érzi magát mostanában? :dirr: <<
A sportsérülés tényleg milyen szép emlék lenne.

Na de összességében jó volt, ínszakadásom se lett, és a lábam-fenekem is szerzett egy kellemes izomlázat a sok hajlítottérdes mászkálástól. 🙂 És még az is meg lett jegyezve, hogy hú, milyen hosszú a lábam. ^__^

És lesz megint egy nagynagy össznépi verseny vagy mi, és nagyon szeretnék elmenni, de pont a nagy vizsgáim, meg szemináriumos előadásom előtti hétvégén van! T___T Mit csináljak? Mondjuk tanuljak már most gőzerővel, hogy egy napot erre áldozhassak? Igen, ezt kéne… 😦 Hajrá!!!