Második nap az iskolában

A második tai chi edzés nem ment olyan jól, mint az első, már amennyire azt jónak lehet nevezni. Az ok nem túl bonyolult: most nem álltak körülöttem olyan emberek, akiket jól meg tudtam figyelni, hogy lemásolhassam a mozgásukat. Ráadáaul nem is egyszerre mozogtak, így ha úgy kellett fordulnom, hogy másik tagot láttam, már össze is voltam zavarodva. Sajnos többször is meg kellett szakítanom a folyamatos mozgást, mert úgy belekutyulódtam. Meg kéne tanulni azt a fránya videót.

Legközelebb biztos megkérem a “kistanáromat”, hogy magyarázza el “Mumuslépés” helyes végrehajtását, mert ha még néhányszor elvégzem az ahogy-tudom módon, akkor a térdemnek biztos kampec. 😕 Már így is nyafog, hogy nem tetszik neki a helyzet.

Van egy ehhez hasonló nyújtási gyakorlat az elején, ami szintén heves pislogási reakciót vált ki belőlem. Tehát mély guggolás, egyik láb hajlítva, ezen van a testsúly, másik láb nyújtva, lábfej pipál, és most jön a vicces rész: a lábszárat lesimítják a padlóra. O__O Ránézésre tisztára olyan, mintha ívben felfelé görbülne az egész lábuk. Biztos, hogy ez biztonságos? Mondjuk nálam attól kell a leginkább félni, hogy megütöm magam, mikor a nagy igyekezetben felborulok. Sokára jutok én még oda, hogy a lábhajlás miatt kelljen aggódni. (Addig is Callaneticsezem)

A végén újra lépésgyakorlás volt. Most már maga a “vonulás” belefér a “nem rossz” kategóriába, de még nem megy reflexből, így alaposan romlik a teljesítményem, ha a kézmozdulatokat is hozzáadjuk. Tényleg meg kéne oldanom, hogy korán felkelek és kimegyek gyakorolni az udvarra, de ez megint nem fog összejönni, mert még hajnal egykor is képes vagyok blogolni alvás helyett. Most inkább nem teszem fel a költői kérdést, hogy hülye vagyok-e.

Holnapi program: reggel Callanetics (amivel még mindig vannak gondjaim, de erről majd máskor írok), napközben kőkemény tanulás (hátha betartom, ha valahová leírtam), és talán megpróbálom a T-Tapp Insrtuctional 2 videóját. Már sikerült beiktatnom egy megnézést. Vágyom már egy szintlépésre, de kicsit aggódom, hogy a láblendítésekkel nem rúgok-e bele mindenbe. (Ha állatkerti állat lennék, az állatvédők már tiltakoznának a ketrecméretem miatt. Még jó, hogy ez nem ketrec, és ha nem lenne lelkifurdalásom, hogy addig sem tanulok, akkor simán mennék kifelé, amíg még jóídő van.)

És mielőtt elfelejtem: azt hiszem, hogy a tornacipőm nem a legjobb. Némileg csúszkál benne a lábam, és gyakran ezért nem tudom rendesen csinálni a feladatot. Csak az a gond, hogy az én méretes mancsaimra nagyon nehéz lábbelit találni. Így is úgy örültem ennek is, hogy hihetetlen.

Na, befejezem gyorsan, mert minél tovább húzom az időt, annál tovább kell aludnom napközben, és annál kevesebb eredményre tudok jutni. És legközelebb igyekszem nem agyhiányos állapotban írni, mert az rontja az önkifejezést.